Jelentése a képzőművészetben: tárgyak térbeliségi érzetét keltő ábrázolásmód sík felületen. A szemlélőhöz közelebbiek nagyobbnak, a távolabbiak kisebbnek látszanak, a mélységbe vezető vonalak pedig egymáshoz közelednek, és látszólag egy távoli pontban, az ún. enyészpont-ban futnak össze. Ha mindez geometriai precizitással párosul, akkor érvényesül a centrális perspektíva, a korai reneszánsz (quattrocento^[1]) nagy felfedezése ez (lásd pld. Piero della Francesca toszkán festő alkotásait, s főleg Leonardo da Vinci alkotásait, Utolsó vacsora c. képén a kép minden perspektíva vonala pontosan a geometriai középpontba vetül, Krisztus arcára). A közvélemény leginkább e korai reneszánsz perspektíva fogalmát ismeri, holott már korábban is törekedtek a művészek a perspektívahatás érzetének benyomását kelteni a méretkülönbségek alkalmazásával (lásd pl. Masaccio freskóit).